Laborvizsgálat? Hogyan élem én ezt túl?
Nem féltem a tűktől mindig. A fóbiám akkor kezdődött, amikor az egy sebész orvos úgy adta be az érzéstelenítőt, hogy elfogyott a türelme, és az utolsó millilitereket egyszerre nyomta bele a hasamba. Iszonyatosan fájt és égett a bőröm alatt, és csak akkor hagyott alább, amikor az érzéstelenítő hatni kezdett. Ezt elismételte a hátamon is, kétszer. A tisztánlátás kedvéért három anyajegy kimetszésére mentem, s egy életre szóló félelemmel tértem haza. Mondanom se kell, amikor néhány hete a háziorvos közölte, hogy irány egy laborvizsgálat, megugrott a gyomrom. Hiszen ott még a tű is nagyobb…
A tűkkel való viszonyom érdekes. Volt egy áttörés hat-hét éves koromban. Előtte minimum négyen kellett, hogy lefogjanak, de utána történt valami, és mindig jól viselkedtem. Büszke is voltam arra, hogy hős vagyok. Hiába vittem magammal a hatalmas plüssnyulamat minden laborvizsgálatra, ő kint maradt anyával. Igen, még bemenni is egyedül mentem be. Minden elviselhető volt addig a műtétig. Nem féltem. Mentem, belém szúrták a tűt, elteltek a másodpercek, és folytattam a napomat. 25 éves koromig. Ekkor volt az a bizonyos eset. Azóta a tű gondolatától is izzadni kezdek.
A laborvizsgálat azonban kell. Nagyon fáradékony voltam újabban, s bár mindig fehér a bőröm, a háziorvosomat elkezdte aggasztani a helyzet. Vérszegénységre gyanakodott. Nem mondom, kicsit irónikus, hogy 28 év után jut eszébe az orvosoknak ezt kivizsgáltatni, de ha ez megoldást nyújthat, akkor legyen így. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy élem túl. A mostani helyzetnek köszönhetően kísérőt se vihetek magammal, aki fogja a kezem a váróban, s ha kell, bent is. Felnőtt emberként egy plüssállattal laborba menni enyhén szólva is kínos.
Laborvizsgálat előtti napok
Egy hétre rá kaptam időpontot a városi laborba. Az ünnepek miatt a helyzet kissé kaotikus. Minden más időszakban hetente többször is nyitva vannak, de ilyenkor, ha sürgős valakinek, akkor a legközelebbi kórházba küldik. Nekem nem fér bele az időmbe a kocsikázás – és a stressz miatt egyéként se jó ötlet, hogy én azon a napon vezessek, úgyhogy maradt az egy hét várakozás. Ez alatt az egy hét alatt a gyomrom fájt az idegtől. Nem volt olyan hozzátartozóm, aki megtudott volna nyugtatni. Levendulateát ittam, hátha segít, de labor előtt még ezt se tehettem meg. Akkor csakis vizet ihattam, s enni is csak a vérvétel után ehettem. Ahogy ez lenni szokott. Gyerekként azt hittem, ez a legrosszabb. Nem az, hogy átszúrják a bőrömet egy vastag tűvel. Most csak bosszankodom rajta, mert így nem tudom sehogy megnyugtatni magam. A csapvíz nem segít az idegeimen.
A laborvizsgálat reggelén
Már szóltam a munkahelyemen, hogy késni fogok. Húsz perccel a laborvizsgálat időpontja előtt azonban még otthon voltam. Ez igazából azért is volt így, mert tőlünk gyalog is 10 percre van a rendelő. Másrészt meg nem tudtam rávenni magam, hogy elinduljak. Végül a férjem elkísért a rendelő ajtajáig. Bentebb már nem jöhetett a korlátozások miatt. Odabent csupa idős ember volt. Én voltam a legfiatalabb aznap, s látszólag az egyetlen, aki idegeskedik. Hiába volt időpontom, érkezési sorrendbe mentek be az emberek, így az ETAP végére kerültem. Végig kellett várnom mindenkit, miközben a tenyerem egyre csak izzadt. Ilyen nincs! Gondoltam. Mindenki olyan nyugodt, mintha csak a villamosom ülne. Ennyire gáz vagyok?
Laborvizsgálat
Nincs olyan laborvizsgálat, amelynél a nővérek el ne mondanák, hogy nem fog fájni, nem kell félni. Csak egy kis szúrás. Igazából teljesen igazuk van. Nem a szúrással van a baj, hiszen itt is, amikor elkezdték levenni a véremet, gyakorlatilag alig éreztem valamit. A félelemem nagyobb volt, mint az érzés. De egy-egy rossz élmény miatt, amit olyanok okoznak, akik félvállról veszik a helyzetét azoknak, akiket ellátnak, hosszútávú traumával kell megküzdenünk. A rendelőben csak az tartott ott, hogy nem akartam lejáratni magam a keresztrejtvényt töltögető idősek előtt azzal, hogy elszaladok, kihátrálok.